Versek

A szépség

(Füle Lajos)

A szépség volt az álmom,

szépség a mágnesem.

Tán ott is megtaláltam,

ahol más senki sem.

Volt úgy, hogy életemben

tombolt a bú, a gond,

mégis nyomára leltem:

tüskék közt rózsa volt.

Rejtőzve is közel jött,

bármerre vitt az út,

hol egy mosolyba fészkelt,

hol egy kis dalba bújt.

Hol illanó madárka volt,

hol hímes lepkeszárny,

hol múló, ritka mámor,

hol hamvas, tiszta lány.

Hol halkuló harangszó,

hol zsoltár ritmusa,

gyerekhang, messze hangzó,

vagy hangtalan ima.

de mindenütt elértem,

de szüntelen elért.

A szépség volt az élet,

az élet volt a szép.

Emmausi úton
 
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUSt idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
 
Így létezünk múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt vagy azt ha tette).
 
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az ígét, nem vagyunk magunk.
 
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban felfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
 
(Füle Lajos)

Füle Lajos:

AKKOR JÖN EL

Ha fájni kezd majd, ami vagy,
és ami nem vagy, bár lehetnél,
majd ha bevallod végre, hogy
sosem voltál igaz keresztyén,
ha fájni fog, hogy annyian
vannak, kiket megejt a tévhit,
s ajkadról értük száll ima,
akkor jön el az ébredés itt.

Majd hogyha bűnné lesz a bűn,
s a Golgotához sírva érsz el
letenni ott mind keserűn
nem alkudva testtel és vérrel,
majd ha hálát adsz JÉZUSÉRT,
s a döntésed is végleg megérik,
mert megtisztított az a Vér
akkor jön el az ébredés itt.

Majd hogyha jobban érdekel
kik õk, akik vetnek, aratnak
s közéjük állsz és nem leszel
többé olyan fontos magadnak,
mert látod már a tájat itt,
amely aratásra fehérlik,
s munkára lelkesít a hit
akkor jön el az ébredés itt.

Bálint Zoltán:

Úgy élj!

Úgy élj, hogy az egész világ
figyeli minden léptedet,
látja, hogy őszintébb, tisztább vagy,
s kutatja békességedet.

Úgy élj, hogy az egész világ
ítéli minden léptedet,
látja, hogy nem egyedül vagy,
s kutatja gyengeségedet.

Úgy élj, hogy az egész világ
benned Jézust ítéli meg.
Szemükben Ő nem több, csak az,
akinek te képviseled.
 
 
Vándor

Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek"
- mondja magában.
"De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.
"Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!"
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már!
- sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged.

(ismeretlen szerző)

 
Bódás János:

Megjelent
 
Minden embernek megjelent
az Isten kegyelme.
S ez mindenre elég annak,
ki hinni mer benne.
 
Kegyelmet nyert? Kegyelmezhet!
Áldást mond, nem átkot.
Az bocsáthat meg, kinek már
Isten megbocsátott.
 
Kiért Krisztus vérét adta,
nem gyűlöl, nem ont vért,
elvet fegyvert, erőszakot,
s másokkal jó szót ért.
 
Minden embernek megjelent,
s ha mind elfogadnánk,
felvirradna a világra
a rég várt szabadság.
 
Latrok, paráznák, gyilkosok
tőle tiszták lesznek:
újjáteremtő hatalma
van a kegyelemnek!
 
A bűnösöknek jelent meg,
nem az "igazaknak",
kik a halál posványába mélyen beragadtak.
 
Akkor tiéd, ha úgy érzed:
nem vagy méltó erre...
Nézd: még nékem is megjelent
az Isten kegyelme!
 

HA JÉZUS ELJÖNNE HOZZÁD...

 Ha pár napra Jézus eljönne tehozzád
 Szeretném tudni, vajon hogy fogadnád?
 Tudom legszebb szobádat Neki ajánlanád
 s a legjobb falattal szívesen kínálnád.
 Mondanád boldog vagy, kimondhatatlanul
 mert Néki szolgálni minden örömöt felülmúl.

 De... ha váratlanul közeledtét látnád,
 ajtódat akkor is rögtön kitárnád?
 Szaladnál azonnal boldogan elébe?
 Nem tennél el előbb egyet-mást előle?

 Nem vennél gyorsan más ruhát magadra?
 Újság, magazin ahol van, maradna?
 Vagy helyére kerülne, ahogy kell a BIBLIA?
 Könyvedet, rádiót hagyhatnád-e nyitva?
 Nem bántana, hogy az utolsó nyers szót meghallotta?
 Zsoltárra cserélnéd a kottát a zongorán?
 Vagy mindent nyugodtan változatlan hagynál?
 Menne minden a rendes kerékvágásban?
 Beszélnél előtte ahogy máskor szoktál?
 Folytatnád életed mit sem változtatnál?
 Családban a hang békés, ahogy nálad szokás?
 S elmaradna-e néha az asztali áldás?
 Ugyan azt olvasnád s azt is énekelnéd?
 Nem zavar hogy tudja, mi foglalja elméd?
 Kivinnéd magaddal ahová épp menni akartál?
 Vagy egy-két utat inkább máskorra hagynál?
 Örülnél ha látná barátaidat?
 Vagy azt kívánnád jöjjön el holnap?
 Boldog lennél, ha örökre házadban maradna?
 Vagy fellélegzés lenne eltávozta?

 Jó lenne tudni, mit tennél és hogyan,
 ha Jézus pár napig lenne a házadban!
 

Úgy éljek...

Nincs olyan rejtett zuga
ennek a világnak,
ahová a te szemeid,
Istenem, nem látnak.
Nincs olyan messzi tájék,
nincs olyan mélység,
amely a Te szemed elől
elfödhetné képét!

Ha lehull az ágról csöndben
egy elszáradt levél,
Te tudod, hogy társaihoz
meg hányadiknak tér.
Ha a rétet letarolják,
Te tudod, Te számot
adhatsz róla, mennyien vannak
a letört virágok.

Nem hullhat le egy csillag az égről,
nem egy könnycsepp,
amiről Te nem tudnád,
a számuk hánnyal több lett.
Nem születhet, nem tűnhet el
élet a világból,
amiről Te nem tudsz,
amit ne tartanál számon...

Hát akkor én, gyarló ember
azt gondoljam, higgyem,
hogy zárt ajtót őrizhet
a szemed előtt szívem?
Nem! – Te, aki mindent tudsz, látsz,
Te szívem is látod:
tudod, annak mélyére mit,
mennyi vétket zárok!...

Ügyeljek hát, úgy őrizzem,
ápoljam a szívem,
hogy ne kelljen remegnem,
ha belenéz az Isten.
Hogy ne leljen abban rosszra,
vétekre, burjánra, -
hogy ne lásson benne mást,
a Maga képét lássa!...
 

Lukátsi Vilma

Istennek adott hegedű

A fényes égen fecske villan:
övé a lég, a végtelen.
A repülés azt jelenti:
-Köszönöm a tért Istenem!

A napsütötte kavicsok közt
parányi gyík. Már nem is látod.
Fürge mozgása azt jelenti:
-Isten gondol rám! –Megcsodálod?

És azt hiszed, hogy az az Isten,
aki a gyíknak enni ad,
tán megfeledkezik terólad,
s holnapra nem jut jó falat?

Vagy azt hiszed, aki a fecske
repdeső szárnycsapását méri,
ne tudná azt, mi a te vágyad?
-Még nem is kérted, már kiméri.

És többet ád, értékesebbet,
gyöngyszemeket – kavics helyett!
Nem érzed mégsem, hogy az Isten
téged milyen nagyon szeret?

- Nem próbálod a hála hangját?
/Rossz hangszeren recseg a húr./
Nehezen nyílik arra ajkad:
„Mindeddig segített az Úr!”

- Ne szólj hát! Hálaadás helyett
add Istennek a hangszered!
Ha az Ő ujja játszik rajta,
a hangját meg sem ismered!

Az Ő kezében – nézd - mivé lett
a szakadt húrú hegedű.
Ha Isten Lelke a vonója,
- hallod a hangját? – gyönyörű!


- Köszönöm, jó Atyám, a reggelt!
- Köszönöm, hogy dolgozhatok.
- Köszönöm a jó egészséget,
Tetőled csak jót kaphatok!

Ha betegség is – légy áldott érte,
mert Tőled jő a gyógyulás!
A gondjaim kezedbe tettem,
Te tudod vinni, senki más!

Köszönöm, hogy szüleim vannak,
s légy áldott, ha már nincsenek!
Tenálad vagyok mindig otthon,
nem vagyok árva, bús gyerek!

- Köszönöm, hogy szabad szeretnem!
És köszönöm azt, ami fájt!
- Köszönöm a fényt az égen,
s köszönöm a ködös homályt!

És köszönöm a tavaszi erdőt!
És köszönöm, hogy van szemem!
Hogy sok bűnömön keresztül
mégis csak látlak, Istenem!

S köszönöm Őt, a legdrágábbat,
a váltságdíj lefizetőt!
S azt, hogy „az én Megváltóm él,
s porom felett meglátom Őt.”
 

Isten temploma

Nem attól lesz egy ház az én házammá,
hogy benne rólam hangzik sok beszéd,
ének, zene vagy vers dicsérget engem,
csiszolva vendégem szívét, eszét.

Enyémmé akkor lesz és otthonommá,
ha benne mindig szívesen lakom,
szeretteim háláját nem szavakban,
nékem szolgáló tettekben kapom.

Isten háza is akkor lesz e hajlék,
ha benne Ő szívesen van jelen,
s hálám gyümölcse sem csupán szavakban,
de Őt szolgáló tettekben terem.

Ám van Urunknak ennél véglegesebb,
mégis közelben lévő otthona,
amelyben ettől távol is velem van,
ha szívem lesz állandó temploma.


Túrmezei Erzsébet:
                
Szívcsere

Kegyelem, hogy szabad felejteni,
nem őrizni bántást, töviseket,
nem hordozni régi fájdalmakat.
Jaj, ha a behegedt seb fölszakad,
ha kísértenek a múlt sérelmei.

Régi terheket roskadozva viszünk,
jaj, ha szemetesláda a szívünk.
Hiszen boldog kincsesláda lehet,
hogyha Megváltónk keresztje alatt
letehetünk kínzó bűn-terheket.

S kicserélt szívünkben nincs helye másnak,
mint szüntelen hálás csodálkozásnak,
és az emlékezés lesz kegyelem:
így segített meg, ezt tette velem!

Számlálgatjuk a drága kincseket.
Megváltóm, az öröklét is kevés
imádni Téged, hálát adni Érted,
ki kereszted alatt koldusszívem
kincsesláda-szívre cserélted.  
 

Bódás János
 
LEHETETLEN
 
Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany…

Legyen mi lesz… ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, – hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, – szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól. a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik!

Vízen járhatsz, tűzön mehetsz át,
Ha hiszel! – s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A „bizonyságok fellege“!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet…

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, – semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!
 

 
 
Túrmezei Erzsébet:

A HARMADIK

Valamit kérnek tőled
Megtenni nem kötelesség
Mást mond a jog, mást súg az ész
Valami mégis azt kívánja:
Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Messzire mentél, fáradt vagy, léptél százat
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad
Majd máskor, nyugtat az ész, s a jog
józanságra int
De egy szelídebb hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá,
nem érdemli meg
Tán összetörte a szíved
Az ész is azt súgja, minek?
S a szelíd hang újra halkan kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne
és diktálhatna, vonhatna, vihetne,
Lehet elégnél hamar, esztelenség volna
De a szíved békességről dalolna,
S míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád életed!
Bízd rá magad arra a harmadikra,
mert az a szeretet!
 
 
AZ ÉN MIATYÁNKOM

Mikor a szíved már csordultig tele,
 Mikor nem csönget rád, soha senki se,
 Mikor sötét felhő borul életedre,
 Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
 Nézz fel a magasba, -reményteljesen,
 S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!   
 Mikor a magányod ijesztően rádszakad,
 Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
 Mikor körülvesz a durva szók özöne,
 Átkozódik a 'Rossz',- erre van Istene!
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne roppanj bele!
 Nézz fel a magasba, -és hittel rebegd,
 Uram! Szenteltessék meg a Te neved!   
 
 Mikor mindenfelől forrong a 'nagyvilág',
 Mikor elnyomásban szenved az igazság,
 Mikor szabadul a Pokol a Földre,
 Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
 Ó, 'Lélek',ne csüggedj! Ne törjél bele!
 Nézz fel a magasba, -hol örök fény ragyog,
 S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!   
 
 Mikor belédsajdul a rideg valóság,
 Mikor életednek nem látod a hasznát,
 Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve,
 Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne...!
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! ne keseredj bele!
 Nézz fel a magasba, -Hajtsd meg homlokod,
 S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!   

 Mikor a 'kisember' fillérekben számol,
 Mikor a drágaság az idegekben táncol,
 Mikor a 'gazdagság' milliót költ, hogy éljen,
 S millió szegény a 'nincstől' hal éhen,
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne roskadj bele!
 Nézz fel a magasba, -tedd össze két kezedet,
 S kérd: Uram! -Add meg a napi kenyerünket!   

 Mikor életedbe lassan belefáradsz,
 Mikor hited gyöngül,- sőt - ellen támadsz,
 Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
 Minden lázad benned, hogy - tagadd meg 'Őt'!...
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne egyezz bele!
 Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
 Uram!- Segíts! -S bocsásd meg vétkeimet!  

 Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
 Munkád elismerik, lakást is szereznek,
 Mikor verítékig hajszoltad magad,
 Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak,...!
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
 Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
 Uram!- Megbocsátok az ellenem vétőknek...   

 Mikor a 'nagyhatalmak', a békét tárgyalják,
 Mikor a BÉKE sehol!- Csak egymást gyilkolják!...
 Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,
 S kérded: Miért tűröd ezt?
 Istenem MIATYÁNK!
 Ó, 'Lélek', ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
 Nézz fel a magasba,- s könyörögve szólj!
 Lelkünket kikérte a 'Rossz', támad, tombol!
 Uram! Ments meg a kísértéstől!   
 Ments meg a gonosztól!!!   

ÁMEN
 
UTÓHANG

 S akkor szólt a Mester, keményen szelíden,  
 Távozz Sátán, SZŰNJ vihar! Béke, csend legyen!  
 Miért féltek ti, kicsinyhitűek?...  
 Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,  
 Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...  
 Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok,   
 S  a végső időkig, - veletek maradok!!!  

 ÁMEN



B í z o m   c s e n d e s e n

Uram, mert erősen tart hű kezed,
Bízom csendesen.
Mert szereteted hordoz és vezet,
Bízom csendesen.
A bátorságot, erőt Te adod.
Dicsérlek! Szent a Te akaratod.


Uram, mert megváltottad életem,
Bízom csendesen.
Mert vérző bárány lettél érettem,
Bízom csendesen.
Veled győzök le poklot és halált.
Formálj engem bárányarcodra át!

Mert Atyádnál közbenjársz érettem,
Bízom csendesen.
Mert győzelmesen Te jársz énvelem,
Bízom csendesen.
Rád nézek, ha ellenség ostromol.
Jobb menedéket nem lelnék sehol.

Bár a jövendő újra ködlepett,
Bízom csendesen.
Tudom, Te véghez viszed tervedet,
Bízom csendesen.
Ha nem látok, csak egy lépésre még.
Te magad jársz velem, és az elég.

Ismeretlen szerző után németből fordította
Túrmezei Erzsébet



Bódás János:

Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.

Az irgalmat kinek fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. - Másként rideg,
céltalan lesz az életed.

Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit sose kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.
 

Reményik Sándor
 
Kegyelem
 
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.



Reményik Sándor
 
Ne ítélj
 
Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azon felül.


Füle Lajos

KÖNYÖRÜLJ  KÖRNYEZETEMEN

URAM, könyörülj környezetemen
azáltal, hogy rajtam könyörülsz!
Hogy az ördögtől gonoszul gyötört,
kötözött lelkek szabaduljanak
bilincseikből, s oldjak magam is,
URAM, először rajtam könyörülj!
A nyelvemen, hogy mérge ne legyen,
a szememen, hogy tisztátalanul
senkit ne rontson, balgán ne kísértsen,
a szívemen, hogy szeretetlenül
veszni ne hagyjon senkit soha vészben!
A kezemen, hogy adjon, lábamon,
hogy jóra vigyen napról-napra, míg
e földön szolgálatom letelik,
és hitemen, hogy legyen benne tűz!

URAM, könyörülj környezetemen
azáltal, hogy rajtam könyörülsz!