Húsvéti versek
ÉBREDJ LÉLEK
Ébredj lélek új örömre húsvét reggelén,
sötétség hatalmán úrrá lett a fény.
Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él,
újjászületett az élet, s benne a remény.
E szent öröm gyújtson lángot ma is szívünkben,
ragyogja be fényével, teljes életünket.
Van élet a halál után, aki hitben él,
léte már e földön, boldog újjászületés.
Schvalm Rózsa
EMMAUS
Elmúlt immár a legszebb nap is,
Az alkony ráborult a tájra,
Úgy mennek ők Emmaus felé,
Mint két könnyes, szomorú árva.
Egymást nézik vigasztalanul,
Hallottak valamit, mely csodás,
De köd borong a lelkük előtt,
És minden csak puszta látomás.
Leszáll az alkony, esteledik,
S fenn ragyog mégis egy csodás nap,
S ím fényözönben áll a kereszt,
A kegyelem, mely életet ad.
A hegyormon zengnek a kürtök,
Alkonyban így örök a hajnal,
Velünk van már az Élet ura,
Kik telve vannak jajjal-bajjal.
Emmaus felé hogyha megyünk
És az alkony lassan ránk borul,
Ha sírunk, szemünk tele könnyel:
Ő odajön mellénk vigaszul.
Bejön házunkba ismeretlen,
Megtöri nékünk a kenyeret,
Sebhelyes kézzel felénk nyújtja
Az új, győzelmes életet.
Angyali ének ütemére
Száll életünkből minden óra,
Szóljunk mi is: maradj velünk,
Mert megérkeztünk Emmausba.
Aytay Gábor
A BOLDOG TAMÁS
Egy nem volt ott, mikor a többiek ott voltak,
Ő nem látta azt, amit mások láttak.
Ő csak hallotta, hogy volt feltámadás,
De a sírnál nem volt. Ez volt Tamás.
Mikor Jézus Jeruzsálembe előbb megjelent
Egy nem volt ott, nem látta, mi végbement
Mikor megmutatta kezét, oldalát.
Aki hiányzott: ez volt Tamás.
Mikor megjelent és köszönt: „Békesség néktek!”
S adjuk lehelvén mondta: „Vegyetek Szentlelket!”
Ezek örömmel mondták, úgy ahogy hallották
Annak ki nem hitte – ez volt Tamás.
Csak miután látott, azután hitt,
Mikor érintette a Mester sebeit.
De azután boldogabb volt mint más,
Ez a boldog: ez volt Tamás.
A FELTÁMADÁS REGGELÉN
Sötét az éjjel, hűvös a hajnal,
A nap felkelte messze még!
Hallik, már rég megszólalt a kakas:
Jön a reggel, múlik az éj.
Néhány szent asszony szorongó szívvel,
Zöld-harmatos füvön lépdel.
Kezükben az illatos kenettel,
Szívükben remegve, félelemmel…
Pénteken látták Őt utoljára,
Árnyék borult szent arcára,
Begöngyölték fehér lepelbe,
Pihen a sziklasír ölébe’.
Ekkor bennük minden összeomlott:
Remény, hit boldog élete…
Mindennek vége, hitük elfogyott,
Eltemette a sír öle.
Hullnak a könnyek, fájnak a sebek,
Lelkük remeg… szívük temet.
Nagy kő a síron, gondjuk még nagyobb:
Ki veszi félre a követ vajon?
Odaérnek, szívük nagyot dobban,
Égi tűz villámlik a távolban.
Angyal ül a kövön s szól hozzájuk:
„Ne féljetek, szent asszonyok,
Akit megfeszítettek, nem halott,
Nincs a sírban: feltámadott!”
„Induljatok, örömmel fussatok,
Mondjátok el, mit láttatok.”
S viszik már a jó hír üzenetét:
Hogy feltámadott: „Jézus él!”
S ekkor valaki szembe jön velük.
Lágy, szelíd hangja érinti szívük.
Elé borulva néznek arcára,
Tündöklő égi csodára!
Kezén, lábán a szegek helye,
Visszatér lelkük ereje!
„Ne féljetek, vígan hirdessétek:
Halott voltam, de íme élek!”
BÉKESSÉG NÉKTEK!
Békesség néktek! Visszajöttem,
három nagy éj maradt mögöttem,
három sötét nagy éjszaka.
A békétlenség szülte őket,
a halált és a szegverőket, –
s a Golgotának hét szava
vád a békétlen élet ellen.
Békesség néktek! Ez a Szellem,
a Lélek, a Test szava most.
Parancs. A Feltámadott adja,
mert azt szeretné, azt akarja:
húsvéti hitben járjatok!
Miért, hogy össze sose fértek,
hogy könyörögtök, egyre kértek,
de tenni érte ki akar?
Engedni magunk önzéséből
nem csak beszélni a békéről
de tenni érte: diadal!
Tanítványaim vagytok nékem,
miért élnétek hát sötétben? –
húsvéti szép nap fénye ég!
Induljatok ezzel a fénnyel,
ezzel az élő békességgel,
legyen mindenütt békesség!
Kárász Izabella
HÚSVÉT
A nagypénteki gyötrelem után
mikor csordultig telik a pohár,
és nagyon messze repül el a nyár
és nyitott sírunk áll a Golgotán,
akkor, pirosan fénylőn, igazán,
élettel, dallal, a Húsvét köszön,
a sírból kiszáll az élet, öröm.
De mindig, mindig nagypéntek után!
Kárász Izabella
GYŐZELEM
Alig múlt Uram, a gyönyörű vasárnap,
mikor lábad elé pálmaágat szórtak,
és ünnepelve hozsannát kiáltottak,
most már kegyetlenül halált kiáltanak.
Kiknek szemében szeretet csillogott,
már sötéten, vak gyűlölet lángja lobog,
s Te némán tűröd, hogyan tombol a gonosz,
ártatlanul kínoz, megaláz, ostoroz.
Tudtad, hogy hatalma csak ideig való,
megdöntötte azt, Te keresztáldozatod,
mert eljött Húsvét, dicső feltámadásod,
és a halál felett győzelmet aratott.
Schvalm Rózsa
HÁRMAN VAGYUNK!
Emmausba több út is vezet:
tört reményekkel kikövezett,
Ketten járjuk, vagy néha többen,
és újra, újra belénk döbben,
hogy meghalt! És el is temették!
A sírkövet lepecsételték!
…hogy feltámadt? és újra élne?…
Ki hallgat ma ilyen beszédre?
Beszélünk szomorúan, halkan,
a szívünk veszik a szavakban,
De mégis:
Irgalmas Isten! Hinni akarunk!
– és észrevétlen –
már hárman vagyunk!
Lukátsi Vilma
NE SÍRJ!
Csukva a sírbolt, benne a Mester.
Koporsó száját nehéz kő zárja.
Bérelt vitézek őrizik a sírt,
Éjjel és nappal vigyáznak rája.
Elült már a zaj, csendes lett a táj,
A Názáreti a sírban pihen.
Bús tanítványok haza széledtek,
Kétség s bánat dúlt mindegyik szívben,
Fájt a lelküknek a nagy vesztesség,
Hiába volt hát a hit s a remény?
Koldussá lettek, elhagyatva,
Mert Jézus nélkül éltük oly szegény.
De ne sírj szívem, félre csüggedés!
Harmadik napnak kora reggelén;
Jézus feltámadt, kijött a sírból,
Nem szégyenült meg sem hit, sem remény;
A Máriáknak, kik sírhoz mentek,
A nagy csodáról már Angyal regél;
Aztán ők mentek, hogy elhirdessék:
Jézus feltámadt! Jézus újra él!
Félre fájdalom, félre csüggedés,
Már szívemben is bíztat e remény:
Én is ott leszek, ahol Jézusom!
A feltámadás dicső reggelén!
Vad Lajos
FELTÁMADT!
Egy édes titkom van nekem.
Fénnyel betölti életem,
mosolyra nyitja számat:
a Megváltó feltámadt!
Nem, nem maradt a sír ölén.
Ujjongok az örömtől én,
hisz nem vagyok már árva.
Nincs többé sírba zárva.
Velem van nappal, éjjelen.
Mindig velem, mindig velem.
Az úton Ő vezérel
oltalmazó kezével.
Virágok, illatozzatok!
Húsvéti, tiszta fény ragyog
elűzve minden árnyat:
a Megváltó feltámadt!
Túrmezei Erzsébet
BÉKESSÉG NÉKTEK!
Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.
Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.
Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?
Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.
Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!
Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.
De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!
Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.
Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!
Ernst Lange
ford.: Túrmezei Erzsébet
ROHANÁS KÖZBEN
Ketten futottunk. János megelőzött.
Tüdeje-szíve jobban bírja. Ifjú.
De nem volt mersze, hogy sírodba lépjen.
Mikor a fehér lepleket megláttam,
Villám hasított szívembe, agyamba:
A rablók, lám, most újra elraboltak!
De angyal szólt szelíden: Kit kerestek?
Holtak között élő miként lehetne?!
Siessetek! A hegyen vár reátok.
Irgalmas Jézus! – Neved megtagadtam.
Mint gyáva eb, nyüszítve szűkölt lelkem.
Lehet még nálad irgalom számomra?
Fogadkoznom mit érne? Térdre hullok
Előtted, áldott, égi Üdvözítőm!
Szikla leszek? – Te légy örök Kőszálam!
Azt hitték, eltemettek. Ám a kőtömb
Elhengerült. Te győztesen kijöttél.
Nincs hatalom, amely Téged legyőzhet!
Gerzsenyi Sándor
HÚSVÉTI HIT
Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,
De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.
Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.
S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!
Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.
E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.
– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!
Bódás János
